Vers ~ Sarki fény

Úgy döntöttem, fokozatosan feltöltöm ide a régi verseim is, már amelyek olyanok...

Egy hűvös, dermesztő téli éjszakán,

Odafenn a hegyekben, éjfélnek óráján,

Állok a fehér, havas rengetegben

Könnyes tekintetem az égre szegezem.

Hátravetett fejjel nézem,

Amint a sarki fény vergődő táncát járja,

Vadul hullámzik, nyughatatlanul,

Olyan, mintha valamire várna…

Valamire, mi megtöri

Az éj fojtogató csendjét.

S életre kelti

A jéggé fagyott táj lelkét.

A feszültség a tetőpontjára hág,

Mikor végre felharsan

Az éles vonyítás

Messze, messze, a távolban.

Megbabonázva állok,

Elmerengve nézem, amint

A hang és a fény közös táncra kel,

S a táj végre békére lel.

Hozzád szólok, ó, magányos farkas,

Lelked hangját hallom, mely oly gyönyörű, s oly szabad.

Egyedül járod utad, egyedül élsz és halsz.

Hogy tűröd a magányt, s hogy küzdöd le a hiányt?

Az örök jég birodalmában végtelenül egyedül vagy,

Hol a Hold az egyetlen, kihez üzenheted keserves szavad.

Kérdem tőled, szíved nem marcangolja bánat,

Hogy ezen a világon nem leled meg társad?

Gyönyörű, szabad, s vad életed irigykedve nézem,

S csodálva csodállak, lelkem gyakran hozzád száll,

Miközben magányos farkasként járom e világot,

Reménykedve, hogy egyszer társamra találok.