2015. október 26., hétfő

Rossz álom

2115.szeptember 17
A szakadó esőben állok, az utam páncélos őrök zárják el. A vízcseppek apró kövekként kopognak szánalmas védelmet nyújtó esőkabátomon. Végigfolynak az arcomon, az egyébként is szapora könnyeim közé vegyülnek. Félek. Be akarok jutni. Újra megpróbálok a kapu felé indulni, de az őrök elém állnak.
-Nem engedhetjük be felsőbb engedély nélkül.-mondja az egyikük érzelemmentesen.
-Könyörgöm...-suttogom elfúló hangon.
A kapun belül van az ember, aki számomra a világon a legfontosabb. Tudom, hogy most volna rám a legnagyobb szüksége. Most, amikor lehethogy már csak pillanatai vannak hátra.
Zokogva újra nekirohanok az őrnek, de csak a kemény védőruházatának ütközöm. Tudom, hogy reménytelen, de már nem bírom tovább a tétlenséget.
Aztán, a pillanatban, amikor már majdnem összeomlok, kisétál a kapuhoz egy szigorú tartású, érzéketlen arckifejezésű középkorú nő. Karcsú, kemény testének minden izma tökéletesen kirajzolódik a harcosok egyenruhájában. Ő az egység vezetője.
-Uraim, engedjék be!- szól az őrökhöz, mire azok szinte teljesen szinkronban elállnak az útból. - Jöjjön!-fordul felém a nő.
Elindul a bázis belseje felé. Követem. Mindenfelé katonai barakkok, körülöttük egyenruhás férfiak és nők gyülekeznek. Beszélgetésük halk, egyhangú duruzsolásba olvad. Szédülök, a hangok összemosódnak, minden forog körülöttem.
A nő  hangtalanul közlekedik lopakodásra kifejlesztett cipőiben, míg az én gumicsizmám hangosan cuppog a felázott sárban. Hosszabbak nem is lehetnének ezek a pillanatok. Nem tudom, vajon jót jelent-e, vagy rosszat a tény, hogy beengedtek. De nagyon úgy érzem, hogy rosszat.
A nő megáll egy páncél kapu előtt, amelyet még jobban felszerelt őrök védenek. Szó nélkül félreállnak, kinyitják a nehéz vasszárnyakat.
-Van húsz perce.-mondja. A városunkban állomásozó katonák  érzéketlen hangja mindig is félelmet keltett bennem, de a mostani rettegésem már nem lehetett fokozni.
Belépek a kapun, hallom, hogy mögöttem becsapják, fém csattan fémen.
 Ott áll, szemben nekem, az elkerített, tető nélküli cella túloldalán a férfi, akiért meghalnék. Az arca rezzenéstelen, szemében mégis mérhetetlen fájdalom tükröződik, ami láttán a földbe gyökerezik a lábam. Egy percet arra pazarolok, hogy összeszoruló torokkal állok és csak nézem. Tesz felém egy lépést, ezzel megtörve mozdulatlanságom jegét. A maradék hármat én teszem meg, rohanva a karjaiba vetem magam.
Olyan szorosan ölel, ahogy még soha. Fizikailag érzem, ahogy egész testéből sugárzik a kétségbeesett  szeretet. Visszaölelem, nyakába temetem az arcom. Istenem, annyira hiányzott az illata. Mélyen beszívom, magamba raktározom. Egy pillanatra újra minden tökéletes. Megszűnik létezni ez a kegyetlen háború, amely körülöttünk dúl, s mi vagyunk az áldozatai.
Kicsit lazít az ölelésen, hogy a szemembe nézhessen. Nem tudom, mennyi idő telhetett el.
-Döntöttek, igaz?-A szavak szinte fizikai fájdalmat okoznak.
-Nem engedik el a büntetést -közli. Bár próbálja leplezni, én hallom a hangján, hogy fél.
És összeomlok.
-Ez nem lehet igaz...nem...-Nem vehetik el tőlem... Mellkasomba mintha páncélos kar markolna, s forgatná, tépné így is viharvert szívem... nem, ez még annál is rosszabb... semmihez nem fogható a fájdalom, kiszorítja tüdőmből a levegőt, egyszerre szaggat darabokra és zúzza össze az összes csontom.
-Lázadók vagyunk. Muszáj így lennie-mondja, miközben ujjhegyével végigsimítja az arcom.-Sajnálom...
Ő is sír. Tehát most már biztos. Ezek az utolsó perceink, melyeket együtt tölthetünk. Szinte eggyé olvadunk, ahogy állunk ott, öleljük egymást, s mindketten rázkódunk a zokogástól. Forró könnyei befolynak az esőkabátom nyakán, végigperzselve jéghideg bőröm. A hajam simogatja, miközben erőt merít, hogy megnyugodjon. Homlokát az enyémnek támasztja s mélyen a szemembe néz. Megcsókolom. Ajkaink heves táncba kezdenek, próbálunk egymásból minél többet érezni, elraktározni. S közben az időnk rohamosan fogy...
Újra rám néz, tekintete éget, felmelegíti lehűlt testem minden porcikáját
-Nem lesz semmi baj-suttogja könnyekkel a szemében. Annyira szeretnék neki hinni.
-Nem lesz.
Ez csak egy rossz álom. Ez nem lehet a valóság. Nem lehet. Most szépen bejön valaki, közli velünk, hogy sajnálják, félreértés volt, kivezetnek és békésen hazamehetünk. És otthon majd főzünk egy meleg teát, összeölelkezünk a meleg pokróc alatt, s reménykedünk, hogy túléljük a háborút.
De ehelyett a belépő férfi csupán ennyit mond:
-Idő van.
Ő még szorosabban magához ránt, ölelése szinte megfojt. Úgy érzem, darabokra hullanék, ha ő nem tartana össze.
-Jó legyél! - suttogja, mintha csak a szokásos pár órára válnánk el.-Vigyázz magadra! Szeretlek.
-Én is Szeretlek!-zokogom. Annyi mindent szeretnék még mondani... Megköszönni mindent, szavakba önteni, mennyire fontos nekem, visszaidézni legszebb emlékeinket... De az időnk letelt, így a gondolatok kimondatlanul tombolnak bennem, darabokra tépik  a lelkem.
Nem akarom elengedni, de ő kibontakozik a karjaim közül és a katona mellé áll. Az egyenruhás némán megfordul.
Ő pedig követi, elsétál, s érzem, ahogy a szívem kiszakad a helyéről, magával viszi, hogy vele együtt haljon meg.