Beszélj hozzám! – kiáltom feléd
Mint régebben, azt kérem, mesélj.
Nem értem, mi történt, miért hallgatsz,
Mit tettem, hogy már egy szóra sem méltatsz?
Mi lett a régi beszélgetésekkel?
A szavakat miért helyettesítetted csenddel?
Egyszavas válaszaid megőrjítenek
Ahogy a közénk telepedő csendben függnek.
A
hallgatásod megöl, kérlek, vedd már észre!
Lassan elhervadok,
bennem a reménnyel,
Hogy egyszer
még minden úgy lesz, mint régen.
Itt várok a
csendben, ó, vegyél már észre!
A sötétben kuporgok
meghúzódva,
Akár egy
kísértet, lassan halványulva.
Várok, hátha
egyszer még nekem szánod szavaid.
Hátha
egyszer megváltozik benned valami.
A csend
megőrjít, szétszaggat,
Aztán a
csonka darabokból újra összerak.
Nem bírom
tovább, elég volt már.
Kérlek,
könyörgök, ne gyötörj tovább!
Szólj hozzám, mesélj, legyen minden, mint régen.
De mit várok, csupán egy kísértet vagyok,
Csendes, halvány árny a múltból,
Ki régen talán jelentett valamit, de ma már nem számít.
Csak ennyit kérek,
Csak erre van szükségem, hogy újra éljek.
Suttogó szavaim feléd szállnak.
Utána a csendben végleg elhallgatnak.
Ha jelentek
még neked bármit,
Ne engedj
tovább a bizonytalanságtól szenvedni.
A
hallgatásod megöl, de te tehetnél ellene.
Beszélj
hozzám! – suttogva kérlek – nekem csak ennyi kellene.
.jpg)
