Vers ~ Beszélj hozzám!

Beszélj hozzám! – kiáltom feléd

Mint régebben, azt kérem, mesélj.

Nem értem, mi történt, miért hallgatsz,

Mit tettem, hogy már egy szóra sem méltatsz?

Mi lett a régi beszélgetésekkel?

A szavakat miért helyettesítetted csenddel?

Egyszavas válaszaid megőrjítenek

Ahogy a közénk telepedő csendben függnek.

A hallgatásod megöl, kérlek, vedd már észre!

Lassan elhervadok, bennem a reménnyel,

Hogy egyszer még minden úgy lesz, mint régen.

Itt várok a csendben, ó, vegyél már észre!

A sötétben kuporgok meghúzódva,

Akár egy kísértet, lassan halványulva.

Várok, hátha egyszer még nekem szánod szavaid.

Hátha egyszer megváltozik benned valami.

A csend megőrjít, szétszaggat,

Aztán a csonka darabokból újra összerak.

Nem bírom tovább, elég volt már.

Kérlek, könyörgök, ne gyötörj tovább!

Szólj hozzám, mesélj, legyen minden, mint régen.

De mit várok, csupán egy kísértet vagyok,

Csendes, halvány árny a múltból,

Ki régen talán jelentett valamit, de ma már nem számít.

Csak ennyit kérek,

Csak erre van szükségem, hogy újra éljek.

Suttogó szavaim feléd szállnak.

Utána a csendben végleg elhallgatnak.

Ha jelentek még neked bármit,

Ne engedj tovább a bizonytalanságtól szenvedni.

A hallgatásod megöl, de te tehetnél ellene.

Beszélj hozzám! – suttogva kérlek – nekem csak ennyi kellene.