2016. február 29., hétfő

Az Implom József Helyesírási Verseny Kárpát-medencei döntője

Idén végre-valahára elértem egy évek óta dédelgetett álmom - sikerült kijutnom egy nemzetközi versenyre! Ráadásul helyesírási versenyre, amit még szeretek is csinálni, ellentétben más tantárgyakkal, amelyekből versenyezni kényszerítettek.
Az országos fordulón 11. helyezett lettem, ami először csalódást okozott, mivel úgy volt, csak az első 10 helyezettet ajánlják Gyulára a Kárpát-medencei döntőbe. Őszintén szólva nem is maga a versenyzés vezényelt főképp, hanem az, hogy Gyulán lett volna esélyem végre találkozni a legjobb barátommal, Kristóffal, aki amolyan fogadott bátyám.
Végül február elején kaptam egy SMS-t a magyartanárnőmtől, hogy az első 11 jutott tovább. Szerintem mondanom sem kell: repestem az örömtől. Elkezdtünk rá keményen (részemről kevésbé keményen) gyakorolni, az idő villámgyorsan elrepült az indulás napjáig, február 25.-ig.
Komáromban vett fel a kisbusz, és 5 órás nyomorgós, részemről fagyoskodós út után megérkeztünk Gyulára. Az utolsó 100 kilométer szinte végtelennek tűnt.
Érkezéskor vacsorával fogadtak bennünket. Utána a kisbusszal elvittek bennünket a kollégiumba, ahol a következő 2 napban el voltunk szállásolva. Hát, mit ne mondjak, erre a kiábrándító még rettentő enyhe kifejezés. A szobák berendezése 30-40 éve nem valószínű, hogy volt cserélve (vagy egyáltalán takarítva?!). De a rozoga bútorokkal még meg tudtam volna barátkozni. Viszont a mosdó és a fürdőszoba állapota még kiábrándítóbb volt. Oké, hogy nem lehet becsukni az egyik WC ajtaját sem, és néhány csapot elzárni is nehéz fizikai erőfeszítést, és logikai gondolkodást igényelt (én voltam a csodatévő, miután elzártam a csapot, amivel még a "gondnok" se tudott mit kezdeni), de azért már néhány zuhanyfüggönyre igazán beruházhattak volna... Hogy még ez se legyen elég, a csapvíz is rettentő büdös volt. És ha már a büdösnél tartunk, 2 büdösbogarat vadásztam le csupán 1 este alatt, és további néhány döglött példány a falra rászáradva díszítette a szobát. Ennyit a szállásról.
A szobatársaim egyébként az osztálytársnőm, és egy aranyos szintén Felvidékről érkezett lány voltak, szóval ebben szerencsém volt.




 Ilyen volt a kolesz, a szociális berendezésekről sajnos nincs képem :D

Ők voltak a lakótársnőim. :)


Másnap hajnali 6-kor ébresztettek bennünket, és 7-kor visszavittek busszal a kollégiumba, ahol az étkezések voltak biztosítva (egyébként gyalog kb fél órára volt egymástól a két hely). Reggeli után átgyalogoltunk a városházára az ünnepi megnyitóra, ami valóban nemzetközi versenyhez méltó volt. Utána következett az, amiért valójában itt voltunk, tehát a verseny.
A tollbamondás rettentő volt, mert mikrofonból szólt, és túl gyorsan diktálták, ezt mindenki megmondta, és végül a zsűri úgy is döntött, hogy nem számítják bele a végső pontszámba. Ez a döntés viszont nem tetszett azoknak a gyorsíró-bajnokoknak, akik győzték leírni, és a helyesírásra is figyelni... A feladatlap is elég igényes volt, én ott rontottam el, hogy a tollbamondás után már nem igazán érdekelt semmi, úgy gondoltam, annyira elrontottam, hogy ez már menthetetlen.

A kötelező rossz után ebéd következett, utána pedig visszagyalogoltunk a "mi" koleszunkra. Számomra ennek annyi értelme volt, hogy megáztam a szitáló esőben, és átöltöztem csak azért, hogy 15 perc múlva visszainduljak és újra megázzak.
De a cél, amiért visszaindultam, teljes mértékben megérte ezt a kis kellemetlenséget, szóval nem panaszkodom! Ugyanis 2 év barátság után végre sor került a találkozásunkra a feljebb már említett fogadott bátyámmal. Őszintén, nem szoktam idegeskedni ilyen első találkozásokkor, de ez alkalommal a gyomrom ökölnyi méretűre zsugorodott, és az összes idegem pattanásig feszült a várakozástól. A találkozás pillanatában pedig először el sem tudtam hinni, hogy ez valóban megtörténik.
Olyan jól elbeszélgettünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást, mintha már rengetegszer találkoztunk volna. Annyira természetes volt, tényleg, mintha a bátyám volna. Kávéztunk, kaptam egy nagyon értékes ajándékot: és 1907-ben kinyomtatott első kiadásos iratot, amihez Kristóf történelem hallgató lévén valahogy hozzájutott. Bementünk egy könyvesboltba is, mert minenképp szerettem volna egy könyvet venni. Megkértem Kristófot, hogy válasszon nekem valamit, amit ő ajánl  - a választás egy Witcher (Vaják) könyvre esett, amit ma, hazaúton el is kezdtem olvasni és imádom! És olyan jó érzés kinyitni, mert felidézi bennem a találkozásunkat, az első oldalra ránézve pedig Kristóf kis személyes üzenetét láthatom, amely újra és újra megmelengeti a szívem. Csak az idő sajnos rettentő gyorsan elrepült, és elérkezett a búcsúzás pillanata... Fájó szívvel néztem, ahogy felszáll a buszra, tudván, hogy nemsokára ismét több széz kilométer fog bennünket elválasztani egymástól... De emellett rettentő boldog is voltam.N
Nagyon remélem, hogy a következő találkozásunkra nem kell ennyit várni, és zökkenőmentesebb lesz, mint az eddigi kísérletek.

Ő volna az én kedves Bátyám :)

Miután Kristóftól elbúcsúztam, csatlakoztam szobatársnőimhez, akik épp a zeneiskola előadására indultak. A diákok fellépése előtt került sor a bejelentésre, hogy a tollbamondást idén nem értékelik - ez egyből dobott az est hangulatán. Egyébként az előadás tetszett, nem az a tipikus kényszerített komolyzenei zeneiskolás dolog volt. A kedvencem egy slam poetry-s srác volt, valamint két diák, akik egy apáról szóló dalt adtak elő, nem emlékszem a címére, de nagyon szép volt. 
Az előadás után következő ismerkedési estet kihagytuk, és inkább visszamentünk a kollégiumba, ahol aztán még egy kicsit beszélettünk, majd eltettük magunkat másnapra.
Ismét hajnali 6-kor ébresztettek, reggeli után átvonultunk a kiértékelésre, amely megintcsak nemzetközi versenyhez méltóan zajlott. 4 kategóriában értékeltek: határon túliak, szakiskolások, szakközépiskolások és gimnaisták. Az összes kategóriában az első 6 helyezett kapott díjat. Én nem szerepeltem köztük, de ez nem keserít el. Magamhoz képest szerintem jól teljesítettem, bár jobb is lehetett volna. A 32 határon túli diák közt a 15. helyezést értem el. Tehát középmezőny.
Ezután nem sokkal elindultunk hosszú utunkra hazafelé. Útközben a Kristóffal vásárolt könyvet olvastam, és befejeztem egy megrendelésre készített karkötőt. Komáromba pont úgy érkeztünk meg, hogy az előző vonatot épp lekéstem, a következőre pedig majd' 2 órát kellett várnom, ezalatt benéztem a kedvenc kávézómba. Végül este 6-ra érkeztem haza eléggé fáradtan, de boldogan.

Bár eleinte akadtak kételyeim, nagyon jól sikerült ez a kirándulás, Gyula városa nagyon megtetszett, rengeteg a szép épület, hely. Szeretnék még visszatérni párszor. És remélem jövőre megtehetem, ahogy az egyik tanár zárta le a versenyt: "mit is mondhatnék: jövőre ugyanitt, ugyanakkor". Én meg fogok tenni mindent, ami tőlem telik, hogy jövőre is továbbjussak.


Végezetül még egy fotó a folyóról, az óvárosi hídról nézve. :)