Rossz álom

2115.szeptember 17
A szakadó esőben állok, az utam páncélos őrök zárják el. A vízcseppek apró kövekként kopognak szánalmas védelmet nyújtó esőkabátomon. Végigfolynak az arcomon, az egyébként is szapora könnyeim közé vegyülnek. Félek. Be akarok jutni. Újra megpróbálok a kapu felé indulni, de az őrök elém állnak.
-Nem engedhetjük be felsőbb engedély nélkül.-mondja az egyikük érzelemmentesen.
-Könyörgöm...-suttogom elfúló hangon.
A kapun belül van az ember, aki számomra a világon a legfontosabb. Tudom, hogy most volna rám a legnagyobb szüksége. Most, amikor lehethogy már csak pillanatai vannak hátra.
Zokogva újra nekirohanok az őrnek, de csak a kemény védőruházatának ütközöm. Tudom, hogy reménytelen, de már nem bírom tovább a tétlenséget.
Aztán, a pillanatban, amikor már majdnem összeomlok, kisétál a kapuhoz egy szigorú tartású, érzéketlen arckifejezésű középkorú nő. Karcsú, kemény testének minden izma tökéletesen kirajzolódik a harcosok egyenruhájában. Ő az egység vezetője.
-Uraim, engedjék be!- szól az őrökhöz, mire azok szinte teljesen szinkronban elállnak az útból. - Jöjjön!-fordul felém a nő.
Elindul a bázis belseje felé. Követem. Mindenfelé katonai barakkok, körülöttük egyenruhás férfiak és nők gyülekeznek. Beszélgetésük halk, egyhangú duruzsolásba olvad. Szédülök, a hangok összemosódnak, minden forog körülöttem.
A nő  hangtalanul közlekedik lopakodásra kifejlesztett cipőiben, míg az én gumicsizmám hangosan cuppog a felázott sárban. Hosszabbak nem is lehetnének ezek a pillanatok. Nem tudom, vajon jót jelent-e, vagy rosszat a tény, hogy beengedtek. De nagyon úgy érzem, hogy rosszat.
A nő megáll egy páncél kapu előtt, amelyet még jobban felszerelt őrök védenek. Szó nélkül félreállnak, kinyitják a nehéz vasszárnyakat.
-Van húsz perce.-mondja. A városunkban állomásozó katonák  érzéketlen hangja mindig is félelmet keltett bennem, de a mostani rettegésem már nem lehetett fokozni.
Belépek a kapun, hallom, hogy mögöttem becsapják, fém csattan fémen.
 Ott áll, szemben nekem, az elkerített, tető nélküli cella túloldalán a férfi, akiért meghalnék. Az arca rezzenéstelen, szemében mégis mérhetetlen fájdalom tükröződik, ami láttán a földbe gyökerezik a lábam. Egy percet arra pazarolok, hogy összeszoruló torokkal állok és csak nézem. Tesz felém egy lépést, ezzel megtörve mozdulatlanságom jegét. A maradék hármat én teszem meg, rohanva a karjaiba vetem magam.
Olyan szorosan ölel, ahogy még soha. Fizikailag érzem, ahogy egész testéből sugárzik a kétségbeesett  szeretet. Visszaölelem, nyakába temetem az arcom. Istenem, annyira hiányzott az illata. Mélyen beszívom, magamba raktározom. Egy pillanatra újra minden tökéletes. Megszűnik létezni ez a kegyetlen háború, amely körülöttünk dúl, s mi vagyunk az áldozatai.
Kicsit lazít az ölelésen, hogy a szemembe nézhessen. Nem tudom, mennyi idő telhetett el.
-Döntöttek, igaz?-A szavak szinte fizikai fájdalmat okoznak.
-Nem engedik el a büntetést -közli. Bár próbálja leplezni, én hallom a hangján, hogy fél.
És összeomlok.
-Ez nem lehet igaz...nem...-Nem vehetik el tőlem... Mellkasomba mintha páncélos kar markolna, s forgatná, tépné így is viharvert szívem... nem, ez még annál is rosszabb... semmihez nem fogható a fájdalom, kiszorítja tüdőmből a levegőt, egyszerre szaggat darabokra és zúzza össze az összes csontom.
-Lázadók vagyunk. Muszáj így lennie-mondja, miközben ujjhegyével végigsimítja az arcom.-Sajnálom...
Ő is sír. Tehát most már biztos. Ezek az utolsó perceink, melyeket együtt tölthetünk. Szinte eggyé olvadunk, ahogy állunk ott, öleljük egymást, s mindketten rázkódunk a zokogástól. Forró könnyei befolynak az esőkabátom nyakán, végigperzselve jéghideg bőröm. A hajam simogatja, miközben erőt merít, hogy megnyugodjon. Homlokát az enyémnek támasztja s mélyen a szemembe néz. Megcsókolom. Ajkaink heves táncba kezdenek, próbálunk egymásból minél többet érezni, elraktározni. S közben az időnk rohamosan fogy...
Újra rám néz, tekintete éget, felmelegíti lehűlt testem minden porcikáját
-Nem lesz semmi baj-suttogja könnyekkel a szemében. Annyira szeretnék neki hinni.
-Nem lesz.
Ez csak egy rossz álom. Ez nem lehet a valóság. Nem lehet. Most szépen bejön valaki, közli velünk, hogy sajnálják, félreértés volt, kivezetnek és békésen hazamehetünk. És otthon majd főzünk egy meleg teát, összeölelkezünk a meleg pokróc alatt, s reménykedünk, hogy túléljük a háborút.
De ehelyett a belépő férfi csupán ennyit mond:
-Idő van.
Ő még szorosabban magához ránt, ölelése szinte megfojt. Úgy érzem, darabokra hullanék, ha ő nem tartana össze.
-Jó legyél! - suttogja, mintha csak a szokásos pár órára válnánk el.-Vigyázz magadra! Szeretlek.
-Én is Szeretlek!-zokogom. Annyi mindent szeretnék még mondani... Megköszönni mindent, szavakba önteni, mennyire fontos nekem, visszaidézni legszebb emlékeinket... De az időnk letelt, így a gondolatok kimondatlanul tombolnak bennem, darabokra tépik  a lelkem.
Nem akarom elengedni, de ő kibontakozik a karjaim közül és a katona mellé áll. Az egyenruhás némán megfordul.
Ő pedig követi, elsétál, s érzem, ahogy a szívem kiszakad a helyéről, magával viszi, hogy vele együtt haljon meg.

Egy másik művészet :)

Még ha az írással nem is tudtam foglalkozni, nem voltam teljesen tétlen. Egy régebbi kedvtelésemnek szenteltem időt - a gyöngyfűzésnek.
Egy gitár makettjét készítettem el, párom 18.születésnapjára :) Ugyanilyen gitárja van. (Zakk Wylde signature gitár). Saját minta alapján fűztem, 2 hónapig dolgoztam rajta, de csak azért, mert csak hétvégén tudtam folytatni, mivel nem hordtam magammal a kollégiumba. Ez talán egy azon kevés alkotásom közül, amelyekkel még elégedett is vagyok. :)

A gyöngyfűzést 8 és fél éve kezdtem komolyabban, előtte is ismertem az alaptechnikát, de nem volt semmi mintám, amiből kiindulhattam volna. Másodikban, egy falunapon készítettem el életem első gyöngyállatkáját, egy korokodilt, bár eléggé úgy néz ki, mint egy mutáns patkány, de na :D Utána nem sokkal kaptam a nagyimtól egy gyöngyfűző-könyvet, pár csomag gyöngyöt és drótot. Azóta már sok technikát megtanultam, és egyre kevésbé volt szükségem a mintákra, mint támaszpontra. Mostanra pedig már szinte mindent magamnak tervezek :)

Változás :)

Sziasztok! (már ha maradt még olvasóm)
Mint láthattátok, elég hosszú időre eltűntem... Most meg szeretném magyarázni az okát. Valamint talán kicsit változtatok a blogbejegyzések jellegén, tehát nem csak írásokat, verseket fogok közzétenni, hanem más dolgokat is a mindennapjaimból :) Vagyis megpróbálok. Ez a változás azért, mert verset írni sajnos nem igen van mostanában időm, valamint a versírásra engem főleg a negatív érzelmek késztetnek, s ezekből most szerencsére nem nagyon van, főleg nem ilyen intenzívek.
Egyik oka az eltűnésemnek az, hogy az iskola miatt sem nagyon van időm írni... Mégis nehezebb ez a gimi, mint amilyennek tűnt eleinte... Meg kellett tanulnom tanulni, mert eddig nem volt szokásom.
A másik pedig az, hogy az utóbbi hónapokban eléggé változóban vannak körülöttem a dolgok (ezúttal végre pozitív változás). Ennek legfőbb oka, hogy megismertem valakit, egy srácot, akivel valamivel több mint 3 hónapja vagyunk együtt. Életemben nem számítottam rá, még remélni sem mertem, hogy ilyen jó kapcsolatom lesz valaha. Ez a dolog csodákat művelt velem, újra rendbejöttem, önmagam lettem. Megerősített. A legutóbbi bejegyzésem októberi, akkoriban voltam a legrosszabbul. Igazából amikor ezt a blogot elkezdtem, csak a keserűségem levezetésére szántam. Először azért nem írtam tovább, mert már nem láttam értelmét. Mint akkor semminek. Most viszont szeretnék visszatérni, még ha valamivel vidámabb hangulattal, több életkedvvel :)